Torocko.eu
A RÉGI TOROCKÓ
"A torockói völgy östörténete.
"Torockó története sokkal régebbi idöre nyúlik vissza, mint amennyit belöle ismerünk.
"A római korszak elöttröl csak azt tudjuk, hogy rengeteg erdöség borította az egész torockói völgyet, melyböl sem a Köhöz, sem Bórév felé nem vezetett út. Hogy tanyáztak-e emberek is e rengetegben, azt ma senki nem tudja megmondani. Valószínü, hogy vadon erdöség volt az egész völgy, vadaknak bövizü, jófüvü tanyája. Csak a Székelykö tetején lakhattak emberek, mert innen messzire el lehetett látni s hamar meg lehetett tudni, merröl közelít az ellenség?
"Torockó története sokkal régebbi idöre nyúlik vissza, mint amennyit belöle ismerünk.
"A római korszak elöttröl csak azt tudjuk, hogy rengeteg erdöség borította az egész torockói völgyet, melyböl sem a Köhöz, sem Bórév felé nem vezetett út. Hogy tanyáztak-e emberek is e rengetegben, azt ma senki nem tudja megmondani. Valószínü, hogy vadon erdöség volt az egész völgy, vadaknak bövizü, jófüvü tanyája. Csak a Székelykö tetején lakhattak emberek, mert innen messzire el lehetett látni s hamar meg lehetett tudni, merröl közelít az ellenség?
"Rendszeres örszolgálatot a Székelykö tetején elöször a rómaiak létesítettek, mert elöször nekik volt érdekük egymással láncszerüleg összekapcsolni Kolozsvár —Torda —Marosujvár — Nagyenyed — Gyulafehérvár katonai örhelyeit. Ebben a katonai védelmi övben a Székelykön tartózkodó örségnek fontos szerepe volt: innen adtak jelt a tordai — várfalvi — marosujvári és nagyenyedi castrumoknak. Ha meggyújtották a jelzöfákat s a fellobanó tüz csillogását, füstjét a castrumok meglátták, a táborhelyek katonái azonnal harci készenlétbe álltak, mert tudták, hogy ha jeltüz ég a Székelykön, veszély közeledik.
"A szláv öslakók. A dáciai római uralom bukása után sokáig nem volt senkié Erdély. Az Erdély birtoklásáért folytatott nagy harcokban a gótok, hunnok, gepidák és avarok egymást üzték verték, de, állandó uralmat s szervezett katonai és polgári életet egészen a magyarokig nem tudott itt teremteni senki. Amíg uralomra vágyó harcias törzsek gyilkoló véres csatákat vívtak egymással Erdélyért, addig Oroszország felöl csöndben, szinte észrevétlenül, szláv törzsek lepték el Erdélynek félreesö helyeit. Sem évét. sem évszázadát nem tudjuk pontosan megmondani betelepedésüknek. Nem háborúval, nem pusztítva hódítottak tért maguknak; jöttek feltünés nélkül, letelepedtek feltünés nélkül és éltek feltünés nélkül. Hódítás, uralkodás nem kellett nekik; telepeik között katonai vagy polgári szervezeteik útján összefüggö viszonyt nem próbáltak létesíteni. Kerülték a népek nagy országútját s félreesö, addig lakatlan, járatlan völgyekben húzódtak meg, mint olyan nomádok, akik semmi egyebet nem akarnak, csak békében, háborítatlanul élni. így történhetett meg, hogy az Erdély területéért folytatott évszázados harcok idején senki sem figyelt e félénk, bujkáló jövevényekre. Nem látták meg öket, hiszen maguk is óvatosan kerültek minden feltünést. Mikor aztán többé nem fértek el a félreesö csöndes helyeken s tudomást kellett venni róluk, már annyian voltak Erdélyben, hogy ha fegyvert fognak s hódítani kezdenek, bizonyára könnyü szerrel úrrá lehettek volna e területen. Erre azonban soha nem gondoltak. Ha harcias törzsek közelébe jutottak, ellenállás nélkül meghódoltak s aztán müvelték a földet, irtották az erdöt, meg örizték a barmokat.
"A szláv öslakók. A dáciai római uralom bukása után sokáig nem volt senkié Erdély. Az Erdély birtoklásáért folytatott nagy harcokban a gótok, hunnok, gepidák és avarok egymást üzték verték, de, állandó uralmat s szervezett katonai és polgári életet egészen a magyarokig nem tudott itt teremteni senki. Amíg uralomra vágyó harcias törzsek gyilkoló véres csatákat vívtak egymással Erdélyért, addig Oroszország felöl csöndben, szinte észrevétlenül, szláv törzsek lepték el Erdélynek félreesö helyeit. Sem évét. sem évszázadát nem tudjuk pontosan megmondani betelepedésüknek. Nem háborúval, nem pusztítva hódítottak tért maguknak; jöttek feltünés nélkül, letelepedtek feltünés nélkül és éltek feltünés nélkül. Hódítás, uralkodás nem kellett nekik; telepeik között katonai vagy polgári szervezeteik útján összefüggö viszonyt nem próbáltak létesíteni. Kerülték a népek nagy országútját s félreesö, addig lakatlan, járatlan völgyekben húzódtak meg, mint olyan nomádok, akik semmi egyebet nem akarnak, csak békében, háborítatlanul élni. így történhetett meg, hogy az Erdély területéért folytatott évszázados harcok idején senki sem figyelt e félénk, bujkáló jövevényekre. Nem látták meg öket, hiszen maguk is óvatosan kerültek minden feltünést. Mikor aztán többé nem fértek el a félreesö csöndes helyeken s tudomást kellett venni róluk, már annyian voltak Erdélyben, hogy ha fegyvert fognak s hódítani kezdenek, bizonyára könnyü szerrel úrrá lehettek volna e területen. Erre azonban soha nem gondoltak. Ha harcias törzsek közelébe jutottak, ellenállás nélkül meghódoltak s aztán müvelték a földet, irtották az erdöt, meg örizték a barmokat.
A rómaiak az Aranyos folyó völgyét a Járapatakon túl nem járták, oda utat nem vágtak. Az Aranyos felsö völgye épen úgy, mint az egész torockói völgy, a római uralom idején járatlan, lakatlan csöndes hely volt. Most a szlávok települtek be oda, hiszen mindkét völgy épen nekik való volt. Az Aranyos völgyében szláv telep volt: Bórév (= fenyövel borított erdös hely,) Vidaly (= névtelen hely), Oklos (okol, akol = szláv szó), Lunka (= köbánya), Podsága (= összetörésre való hely) stb. Ez idöben települtek be a szlávok a torockói völgybe is, minek emléke az e völgyben mind máig fennmaradt néhány szláv helység és határnév. Ilyenek: Buják (a Bórévtól Torockóra vezetö út mentén balra az elsö, 732 m. magos hegy, neve szlávul = vad, zord), Prislop (a Bedelö Búvópatak közötti 1280 m. magas hegy), Bredesty (a Nyírmezö fölötti Szabaderdö és Remete hátterében egy 1138 m. magoslat) stb.
Mindenekfölött szláv szó a Torockó helységnév is, amelyet régen (és helyesen) így írtak és mondtak ki: Toroszkó. Ez a név két részböl áll, egyik az alapszó: troszk, ami vaskövet, vassalakot jelent; másik a szláv ow képzö, mely a magyar i vagy s képzönek felel meg s azt jelenti, hogy: valamiböl való. A t és r hang egymás mellett a magyarban hangtorlódást képez, miért is a könnyebb kiejtés kedvéért egy o hangot mondtak közébe, így: Toroszkow. Ebböl lett idövel a szózáró w mássalhangzó lekopása után: Toroszkó.
Hogy a Torockói megalapító szlávok pontosan melyik helyre telepedtek le, azt ma már nem lehet megmondani. Valószínü, hogy részint a mai Tölgyes erdöben, részint a Podmankö aljához nyúló völgynek Egres és Hamvas nevü területein s Remetében rejteztek el; s itt és ök kezdették meg a vasbányászatot. A völgyben semmiesetre sem laktattak, mert az akkor a mainál bövebb vizü Nagypatak árterülete lévén, állandó tartózkodási helyül nem lehetett alkalmas. Mi lett e szláv öslakosságnak sorsa, nem tudjuk. A honfoglaló magyarságnak betelepülésekor még itt voltak; a máig fennmaradt szláv helynevekre még ök tanították meg a völgynek új urait. Aztán kipusztultak, illetöleg beleolvadtak a magyarságba.
Hogy a Torockói megalapító szlávok pontosan melyik helyre telepedtek le, azt ma már nem lehet megmondani. Valószínü, hogy részint a mai Tölgyes erdöben, részint a Podmankö aljához nyúló völgynek Egres és Hamvas nevü területein s Remetében rejteztek el; s itt és ök kezdették meg a vasbányászatot. A völgyben semmiesetre sem laktattak, mert az akkor a mainál bövebb vizü Nagypatak árterülete lévén, állandó tartózkodási helyül nem lehetett alkalmas. Mi lett e szláv öslakosságnak sorsa, nem tudjuk. A honfoglaló magyarságnak betelepülésekor még itt voltak; a máig fennmaradt szláv helynevekre még ök tanították meg a völgynek új urait. Aztán kipusztultak, illetöleg beleolvadtak a magyarságba.
A honfoglaló magyarság betelepülése a torockói völgybe.
A szláv öslakók idejében Torockó jelentéktelen telep volt. Jelentöségét késöbb is sokáig nem vasbányászata adta meg, hanem az a tény, hogy az Erdélyt megszálló magyar törzsek közül Ákos vezérnek nemzetsége, melynek feladatává tétetett a Székelykövön levö örtoronyból vigyázni az elötte elterülö vidékre, népességével nem az ellenség által váratlanul is meglephetö aranyosszéki és Marosvölgyi síkságon, hanem a nehezen megközelíthetö s így annál könnyebben és biztosabban védhetö torockói völgybe telepedett le. Ákos honfoglaló vezérnek várnépe volt a torockói völgynek elsö magyar lakossága. Hogy mi volt és milyen volt ez a torockói ösmagyar telep, azt legjobban megértjük, ha elgondoljuk, hogyan történt Erdély honfoglalása.
A szláv öslakók idejében Torockó jelentéktelen telep volt. Jelentöségét késöbb is sokáig nem vasbányászata adta meg, hanem az a tény, hogy az Erdélyt megszálló magyar törzsek közül Ákos vezérnek nemzetsége, melynek feladatává tétetett a Székelykövön levö örtoronyból vigyázni az elötte elterülö vidékre, népességével nem az ellenség által váratlanul is meglephetö aranyosszéki és Marosvölgyi síkságon, hanem a nehezen megközelíthetö s így annál könnyebben és biztosabban védhetö torockói völgybe telepedett le. Ákos honfoglaló vezérnek várnépe volt a torockói völgynek elsö magyar lakossága. Hogy mi volt és milyen volt ez a torockói ösmagyar telep, azt legjobban megértjük, ha elgondoljuk, hogyan történt Erdély honfoglalása.
A vezérek korában Erdélyt két oldalról szállották meg a honfoglaló magyarok: a Szamos és a Maros mentén.
Az egyik foglalás a Szamos folyók mentén északról délkelet felé haladt s a Kolozsvár mellett lévö Gyalu váráig terjedt. Az itt elörehaladó honfoglalók nagy általánosságban a mai Szilágy, Szolnok-Doboka és Kolozs megyék területét vették birtokukba el egészen a Szamos és a Maros vízválasztójáig, a Mezöségig. Az így elfoglalt területet a keletröl jöhetö támadások ellen levágott fatorlaszokkal, u. n. gyepükkel vették körül. Ennek a Szamos folyása menti gyepüvédelmi vonalnak iránya körív alakú volt s Gyalu várától kiindulva Kolozsváron át Magyarfrátáig, illetöleg Bethlenig terjedt. Az azontúli Naszód vidékét keletröl rengeteg erdöségei védték. E gyepüvonalnak emlékét a máig elég jól felismerhetö határalakulatokon kivül Örmezö, Mezöör, Kolozs, Kolozsvár s a Magyarléta határában állott Létavára tartották fenn. Ez a Szamos-menti magyar honfoglalás a kolozsvári Zápolya utcában kiásott honfoglaláskori temetönek leletei szerint (melyek ma az Erdélyi Múzeum Egylet kolozsvári régiségtárában láthatók) 896—897. között történt.
Az erdélyi magyar honfoglalásnak másik útja a Maros mentén vezetett fel egészen az Aranyos folyó melletti Várfalváig. Ennek a foglalásnak igen sok emlékét hozták napfényre az ásatások. Mellözve a. távolabbi helyeken talált emlékek felsorolását, itt csak azt említem meg, hogy Gyulafehérváron két temetöt tártak fel, melyek közül az egyik még pogány, másik a már keresztény hitre tért magyarság temetöje volt. E két temetöböl eddig 42 sírt ástak ki. Magyarlapádon a Gorgán és Vár nevü hegyek közt Árkokköze néven ismeretes völgykatlanban 11 sírt találtak, melyeknek leletei mind honfoglalás-korabeliek, akár csak a Diódon talált lándsa, két kengyel vas és zabla síremlékek is. A Magyargombáson br. Zeyk József szölöjében és gyümölcsös kertjében talált szintén ebböl az idöböl való emlékek ma a nagyenyedi Bethlen-kollégium és a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet régiségtárában láthatók. Nem lehet pontosan eldönteni, hogy a két foglalási irány közül melyiknek maradványa a Várfalva területén br. Jósika Gábor kertjében kiásott árpádkori temetö. Annyi a sírokban talált érmekröl, melyek Szent István, Aba Sámuel és I. Endre idejéböl valók, megállapítható, hogy a honfoglaló magyarságnak egy része itt tartózkodott, mert hiszen ide temetkezett.
Ha az erdélyi honfoglalásnak e két föirányát gondolatban egymással össze kapcsoljuk, rájövünk, hogy a vezérekkorabeli honfoglaló magyarság Erdélynek a Maros-Aranyos-Szamos folyókkal körülhatárolt területét vette birtokába s így már az elsö honfoglalás idején lett magyar földdé a torockói völgy.
Az egyik foglalás a Szamos folyók mentén északról délkelet felé haladt s a Kolozsvár mellett lévö Gyalu váráig terjedt. Az itt elörehaladó honfoglalók nagy általánosságban a mai Szilágy, Szolnok-Doboka és Kolozs megyék területét vették birtokukba el egészen a Szamos és a Maros vízválasztójáig, a Mezöségig. Az így elfoglalt területet a keletröl jöhetö támadások ellen levágott fatorlaszokkal, u. n. gyepükkel vették körül. Ennek a Szamos folyása menti gyepüvédelmi vonalnak iránya körív alakú volt s Gyalu várától kiindulva Kolozsváron át Magyarfrátáig, illetöleg Bethlenig terjedt. Az azontúli Naszód vidékét keletröl rengeteg erdöségei védték. E gyepüvonalnak emlékét a máig elég jól felismerhetö határalakulatokon kivül Örmezö, Mezöör, Kolozs, Kolozsvár s a Magyarléta határában állott Létavára tartották fenn. Ez a Szamos-menti magyar honfoglalás a kolozsvári Zápolya utcában kiásott honfoglaláskori temetönek leletei szerint (melyek ma az Erdélyi Múzeum Egylet kolozsvári régiségtárában láthatók) 896—897. között történt.
Az erdélyi magyar honfoglalásnak másik útja a Maros mentén vezetett fel egészen az Aranyos folyó melletti Várfalváig. Ennek a foglalásnak igen sok emlékét hozták napfényre az ásatások. Mellözve a. távolabbi helyeken talált emlékek felsorolását, itt csak azt említem meg, hogy Gyulafehérváron két temetöt tártak fel, melyek közül az egyik még pogány, másik a már keresztény hitre tért magyarság temetöje volt. E két temetöböl eddig 42 sírt ástak ki. Magyarlapádon a Gorgán és Vár nevü hegyek közt Árkokköze néven ismeretes völgykatlanban 11 sírt találtak, melyeknek leletei mind honfoglalás-korabeliek, akár csak a Diódon talált lándsa, két kengyel vas és zabla síremlékek is. A Magyargombáson br. Zeyk József szölöjében és gyümölcsös kertjében talált szintén ebböl az idöböl való emlékek ma a nagyenyedi Bethlen-kollégium és a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet régiségtárában láthatók. Nem lehet pontosan eldönteni, hogy a két foglalási irány közül melyiknek maradványa a Várfalva területén br. Jósika Gábor kertjében kiásott árpádkori temetö. Annyi a sírokban talált érmekröl, melyek Szent István, Aba Sámuel és I. Endre idejéböl valók, megállapítható, hogy a honfoglaló magyarságnak egy része itt tartózkodott, mert hiszen ide temetkezett.
Ha az erdélyi honfoglalásnak e két föirányát gondolatban egymással össze kapcsoljuk, rájövünk, hogy a vezérekkorabeli honfoglaló magyarság Erdélynek a Maros-Aranyos-Szamos folyókkal körülhatárolt területét vette birtokába s így már az elsö honfoglalás idején lett magyar földdé a torockói völgy.
Miként történt a honfoglalás?
A nagy magyar seregnek egy vagy több törzse fölkerekedett s szekerestöl, marhástól megindult a Szamos, meg a Maros mentén. Ahol letelepedésre alkalmas hely kínálkozott, ott megálltak. Amikor újra tovább mentek, egy-egy rajt hagytak maguk után hátra, mely az összeköttetést állandóan fenntartsa. A hátrahagyott raj nagysága attól függött, hogy minö különleges feladat várt rá. Ha ellenség is volt közelben, melytöl védeni kellett az utat, a raj is erösebb volt. Általában e rajok hozták rendbe az útakat és készítettek védelmi gyepüket. E rajtelepek egymással állandóan összeköttetésben állottak.
A nagy magyar seregnek egy vagy több törzse fölkerekedett s szekerestöl, marhástól megindult a Szamos, meg a Maros mentén. Ahol letelepedésre alkalmas hely kínálkozott, ott megálltak. Amikor újra tovább mentek, egy-egy rajt hagytak maguk után hátra, mely az összeköttetést állandóan fenntartsa. A hátrahagyott raj nagysága attól függött, hogy minö különleges feladat várt rá. Ha ellenség is volt közelben, melytöl védeni kellett az utat, a raj is erösebb volt. Általában e rajok hozták rendbe az útakat és készítettek védelmi gyepüket. E rajtelepek egymással állandóan összeköttetésben állottak.
Egy ilyen rajtelep volt betelepülve a torockói völgybe is azzal a rendeltetéssel, hogy a Székelykö tetején levö örtoronyból figyelje s örizze a környéket. E rajnak a feladata az által, hogy a magyar honfoglalás a vezérekkorában épen itt, a Maros és Aranyos összefolyása táján végzödött, különösen nagyfontosságú volt. A várfalvi elöretolt örtelepnek igazi védöi a Székelykön állottak. Az Ákos nemzetség tehát, mert rá volt bizva a Maros-menti foglalások keleti végének védelme - igen jelentös katonai szerepre volt hivatva. A várfalvi örtelepnek föörsége a Székelykö tetején levö várban tartózkodott; magán az elöre tolt örtelepen csak kevesen voltak. Erre utal az, hogy a várfalvi ásatások alkalmával feltárt sírok rendkívül szegényes temetkezésre mutatnak. Míg a Marosmenti sírokból temérdek szerszám, ruhadísz, fegyver, stb. került elö, a várfalvi temetö feltünöen kevés emléket tartott fenn. Úgy látszik, maga a telep is szegény volt s lakossága sem vezetö emberekböl telt ki. Mind ez azt jelentené, hogy következöleg Torockón a honfoglaláskori sírok gazdagabb emlékeket, öriztek meg számunkra. Sajnos, erröl ma még nem mondhatunk semmit. Torockón eddigelé nem folytattak régészeti ásatásokat.
Steierországból bajor bányászok települnek Torockóra.
1141—1161 között, az évet nem ismerjük, II. Géza magyai1 király Steier-országnak Eisenwurzel nevü vasbányatelepéröl német vasbányászokat hívott Torockóra. Eizenwurzel egy hosszú, sziklás hegyvonulat, melyet ma tudományosan steieri Érchegységnek nevezünk. E hegyvonulat Tirolban kezdödik és Salzburgon, meg Felsö-Steierországon át egészen Alsó-Ausztriáig húzódik. Az egész hegység tele van bányákkal, melyek között legfontosabbak a vasbányák. E vasbányák föfészke az Eisenerz és Vordernberg vasbányatelepek között fekvö Érchegység, melyet a XI. században Eisenwurzel-nek, késöbb Eisenberg-nek neveztek.
1141—1161 között, az évet nem ismerjük, II. Géza magyai1 király Steier-országnak Eisenwurzel nevü vasbányatelepéröl német vasbányászokat hívott Torockóra. Eizenwurzel egy hosszú, sziklás hegyvonulat, melyet ma tudományosan steieri Érchegységnek nevezünk. E hegyvonulat Tirolban kezdödik és Salzburgon, meg Felsö-Steierországon át egészen Alsó-Ausztriáig húzódik. Az egész hegység tele van bányákkal, melyek között legfontosabbak a vasbányák. E vasbányák föfészke az Eisenerz és Vordernberg vasbányatelepek között fekvö Érchegység, melyet a XI. században Eisenwurzel-nek, késöbb Eisenberg-nek neveztek.
A szóban levö egész hegyvidéket ma Eisenerz-nek (ércvidék) nevezik. Eisenerz vidékét az Erz-patak két részre választja szét. E patak Eisenerz (régi nevén: Innernberg) bányatelep határában ered, észak felé folyik s mintegy 20 km. folyás után épen ott ömlik az Ennsbe. ahol e folyó keleti irányát megváltoztatva, majdnem pontos derékszög alatt északra tér el. Eisenerz bányatelep fekvése tehát nagyon hasonlít Torockó fekvéséhez; két oldalt hatalmas mészkö szegélyezi, a völgyben a bányatelepen patak foly keresztül.
A vasbányászat Eisenerz vidékén nagyon régi, már a rómaiak dolgoztak itt. De épen az Eisenwurzel nevü hegységrészleten csak a XI. század vége óta folyik megszakítás nélkül a bányászat. Érdekes tudni, hogy e meglehetösen késön feltárt bányatelep pár évszázad alatt nemcsak Steierországban s a szomszédos osztrák tartományokban, hanem Csehországban, Morvaországban, Sziléziában, Lengyelországban, Magyarországban, söt Oroszországban is ismeretessé lett; nyers vasát az említett országokban mindenütt szívesen vásárolták. A bányaüzemnek e gyors fellendülése magával hozta, hogy sok munkást tudott foglalkoztatni, ami viszont azt jelentette, hogy különösen Bajorországból sok bányamunkás vándorolt Eisenwurzel vidékére. Steierországot a X. századtól kezdve a XII. század végéig Bajorországgal együtt kormányozták. Ez magyarázza föképen a bajoroknak nagyobb számú beköltözését Eisenerz bányatelepjeire. A bányatelepek földesura, a steieri örgróf, szívesen fogadta a beköltözö bajorokat s azért, hogy azok ott valóban állandóan letelepedjenek, különbözö engedményekkel látta el öket: telket adott nekik, ami házból, kertböl, rétekböl, mezökböl s erdökböl állott: kijelölte kinek-kinek külön bányaterületét; segítette öket a hámorok, kohók megépítésében s nem tiltakozott az ellen, hogy a feltárt aknákat és az üzembe helyezett kohókat és hámorokat tulajdonosaik saját nevükröl nevezzék el; aztán noha az eisenerziek mindnyájan a leobeni bányakapitányság alá voltak rendelve, megengedte nekik, hogy saját bírájuk alatt éljenek, aki 12 esküdtpolgárral együtt intézze dolgaikat. Egyszóval ez eisenwurzeli bányászok Eisenerz bányatelepen szabademberként éltek saját városi tanácsuk alatt; ki-ki úgy gazdagodhatott bányája után, ahogyan igyekezete engedte. Csak egy kikötés korlátozta öket: bányatulajdonos csak helybeli illetöségü lehetett. Jött-ment ember szabadon dolgozhatott, de birtokos ott nem lehetett.
Ezekböl a bányamunkásokból hívott be egy csapatot II. Géza magyar király s telepített be a torockói völgybe.
A vasbányászat Eisenerz vidékén nagyon régi, már a rómaiak dolgoztak itt. De épen az Eisenwurzel nevü hegységrészleten csak a XI. század vége óta folyik megszakítás nélkül a bányászat. Érdekes tudni, hogy e meglehetösen késön feltárt bányatelep pár évszázad alatt nemcsak Steierországban s a szomszédos osztrák tartományokban, hanem Csehországban, Morvaországban, Sziléziában, Lengyelországban, Magyarországban, söt Oroszországban is ismeretessé lett; nyers vasát az említett országokban mindenütt szívesen vásárolták. A bányaüzemnek e gyors fellendülése magával hozta, hogy sok munkást tudott foglalkoztatni, ami viszont azt jelentette, hogy különösen Bajorországból sok bányamunkás vándorolt Eisenwurzel vidékére. Steierországot a X. századtól kezdve a XII. század végéig Bajorországgal együtt kormányozták. Ez magyarázza föképen a bajoroknak nagyobb számú beköltözését Eisenerz bányatelepjeire. A bányatelepek földesura, a steieri örgróf, szívesen fogadta a beköltözö bajorokat s azért, hogy azok ott valóban állandóan letelepedjenek, különbözö engedményekkel látta el öket: telket adott nekik, ami házból, kertböl, rétekböl, mezökböl s erdökböl állott: kijelölte kinek-kinek külön bányaterületét; segítette öket a hámorok, kohók megépítésében s nem tiltakozott az ellen, hogy a feltárt aknákat és az üzembe helyezett kohókat és hámorokat tulajdonosaik saját nevükröl nevezzék el; aztán noha az eisenerziek mindnyájan a leobeni bányakapitányság alá voltak rendelve, megengedte nekik, hogy saját bírájuk alatt éljenek, aki 12 esküdtpolgárral együtt intézze dolgaikat. Egyszóval ez eisenwurzeli bányászok Eisenerz bányatelepen szabademberként éltek saját városi tanácsuk alatt; ki-ki úgy gazdagodhatott bányája után, ahogyan igyekezete engedte. Csak egy kikötés korlátozta öket: bányatulajdonos csak helybeli illetöségü lehetett. Jött-ment ember szabadon dolgozhatott, de birtokos ott nem lehetett.
Ezekböl a bányamunkásokból hívott be egy csapatot II. Géza magyar király s telepített be a torockói völgybe.
Az addigi bányatelep Torockó a XIY. század kezdetén bányavárossá lett.
Ügy látszik, hogy a vasbányászat Torockón jól ment, mert a XIV. században az addigi „libera villa Torockó" civitas-szó fejlödött ki. A XIV. és XV. századi oklevelek Torockót civitas, azaz bányavárosként emlegetik, melynek 1590-töl kezdve a legújabb idökig használt külön pecsétje volt: felül liliomvirágdíszben végzödö cimerpalástban töböl jobbra s balra hajló egy-egy ekevas, melyeknek nyele a palást alján középen összeért; a palást fölött a virágdíszböl jobbra s balra búzakalász nött ki. Az egész címert abroncsszerüleg körirat vette körül, melyben pontosan a címer fölött az évszám állott: 1590. Ezt követte köriratban a szöveg: Insignia Toroczko.
Ügy látszik, hogy a vasbányászat Torockón jól ment, mert a XIV. században az addigi „libera villa Torockó" civitas-szó fejlödött ki. A XIV. és XV. századi oklevelek Torockót civitas, azaz bányavárosként emlegetik, melynek 1590-töl kezdve a legújabb idökig használt külön pecsétje volt: felül liliomvirágdíszben végzödö cimerpalástban töböl jobbra s balra hajló egy-egy ekevas, melyeknek nyele a palást alján középen összeért; a palást fölött a virágdíszböl jobbra s balra búzakalász nött ki. Az egész címert abroncsszerüleg körirat vette körül, melyben pontosan a címer fölött az évszám állott: 1590. Ezt követte köriratban a szöveg: Insignia Toroczko.
Az elsö ilyen bányász-jelvényes pecsétet tudomásunk szerint 1590-ben kezdték használni; maga a bányaváros elnevezés azonban két századdal elöbbi idöböl való. Bányavárosnak, („Civitas") van nevezve Torockó azon privilegiumos levelekben, melyeknek erejénél fogva járták ki a saját kebelükböl választott, magisterek 1370. 1372 és 1373 években Torockó határait. Így jelöli meg azon határkijelölö oklevél, melyet elöször 1378-ban, másodszor pedig 1464-ben az aranyosszékiek részire a torockószentgyörgyi Torockai-család s a gyulaifehéri káptalan mint szomszédbirtokos között felmerült birtokperben írtak. Így található 1494-ben azon országgyülési okmányban, mely felsorolja, hogy a számüzött Torockai Illésnek hol feküdtek birtokai. Civitasnak írta 1523-ban II. Lajos király is azon nevezetes oklevélben, mellyel (lásd alább) a torockószentgyörgyi földesúri családnak adományozta az egész Torockót s amely oklevél okozója volt azon hosszú pereskedésnek, mely évszázadokon át tartott s tulajdonképen mai napig nem fejezödött be. Városnak nevezi 1666-ban a fogarasi országgyülésböl a Torockó és Aranyosszék határvillongásának elintézére kiküldött bizottság jelentése. Stb.
Pontosan nem tudjuk megmondani az évet, melyben az addig szabad bányatelep Torockó bányavárossá lett, bizonyos csak annyi, hogy ez Róbert Károly vagy Nagy Lajos király idejében, 1310 után s 1371 elött történt. De Torockó bányavárosi minöségében is ép úgy közvetlenül királyi birtok maradt, mint volt szabad bányatelep korában.
Az, hogy bányaváros lett Torockó, ránézve elönyt jelentett, de az elönynek csakhamar mutatkoztak káros következményei is. Az elsö megtelepedés idején a torockói völgy a megszállás jogán - mint erröl fentebb részletesen szólottunk - az Ákos-nemböl való Torockai-családé volt. Neki dolgoztak ott az összes várjobbágyok. Torockó egész késöbbi története tulajdonképen nem egyéb, mint e torockói lakosságnak kiszabadulása a földesúri kötelékekböl.
Az, hogy bányaváros lett Torockó, ránézve elönyt jelentett, de az elönynek csakhamar mutatkoztak káros következményei is. Az elsö megtelepedés idején a torockói völgy a megszállás jogán - mint erröl fentebb részletesen szólottunk - az Ákos-nemböl való Torockai-családé volt. Neki dolgoztak ott az összes várjobbágyok. Torockó egész késöbbi története tulajdonképen nem egyéb, mint e torockói lakosságnak kiszabadulása a földesúri kötelékekböl.
Torockoi bányászjelvény
Elöbb a nemes várjobbágyok lettek kiváltságolt bányamunkások, majd II. Géza király teljes privilégiummal Steierországból bajor bányászokat telepített ide, kiknek, valamint összes üzemi munkásaiknak, semmi közük nem volt a földesúrhoz. A nemes várjobbágyok is, meg a hospes-telepesek is saját tulajdonjoggal rendelkezö lakói voltak Torockónak. Mellettük külön saját jobbágyaival a szentgyörgyi földesúri család is folytatott bányászatot. Így Torockó lakossága a legrégibb idöktöl kezdve kétféle bányászokból állott: szabad emberekböl és a szentgyörgyi földesúri család jobbágyaiból. E kétféle bányász lakosság egymással jól összefért, ellenben kezdettöl fogva megvolt az ellenséges viszony a földesúr s a torockói szabad ember bányászok között.
Mindaddig, amíg Torockó egyszerü királyi bányatelep volt, a földesúr s a privilegizált bányászok között nem igen volt ok az ellenségeskedésre. Mihelyt azonban királyi bányaváros lett belöle s szabad bányászai elkezdtek vagyonosodni, a földesúri család irigykedni kezdett rá. Megkezdödött tehát a végnélküli viszálykodás a földesúri család s Torockónak szabad bányászai, illetöleg a földesúri aspiráció s a királyi tulajdon között.
Mindaddig, amíg Torockó egyszerü királyi bányatelep volt, a földesúr s a privilegizált bányászok között nem igen volt ok az ellenségeskedésre. Mihelyt azonban királyi bányaváros lett belöle s szabad bányászai elkezdtek vagyonosodni, a földesúri család irigykedni kezdett rá. Megkezdödött tehát a végnélküli viszálykodás a földesúri család s Torockónak szabad bányászai, illetöleg a földesúri aspiráció s a királyi tulajdon között.
Hogyan és mikor lett unitáriussá Torockó lakossága?
Torockónak unitárius hitre térését a Kénosi Tösér – Uzoni Fosztó-féle latin nyelvü kéziratos Unitárius Egyháztörténet nyomán Orbán Balázs így adta elö: „Torockó kezdetben római katholikus helység volt s mint a pápai dézmák regestruma tanúsítja, 1332-ben már tekintélyes egyházközséget alkotott. Történt azonban, hogy egy torockói gazda Peterd faluban a Hesdát patak mellett a tordai hasadék táján legeltetésre adott juhai látogatására menvén, egy vasárnapon peterdi gazdája elvitte magával az unitáriusok ott levö templomába (melynek romjai a Torockóról Kolozsvár felé vivö út mentén a XVIII. század elején még meg voltak). Az édesanyai nyelven tartott isteni tisztelet és ének, valamint a szertartásnak magasztos egyszerüsége nagy hatással volt lelkületére, elannyira, hogy mikor csak tehette, átjárt oda magyarul imádkozni.
Torockónak unitárius hitre térését a Kénosi Tösér – Uzoni Fosztó-féle latin nyelvü kéziratos Unitárius Egyháztörténet nyomán Orbán Balázs így adta elö: „Torockó kezdetben római katholikus helység volt s mint a pápai dézmák regestruma tanúsítja, 1332-ben már tekintélyes egyházközséget alkotott. Történt azonban, hogy egy torockói gazda Peterd faluban a Hesdát patak mellett a tordai hasadék táján legeltetésre adott juhai látogatására menvén, egy vasárnapon peterdi gazdája elvitte magával az unitáriusok ott levö templomába (melynek romjai a Torockóról Kolozsvár felé vivö út mentén a XVIII. század elején még meg voltak). Az édesanyai nyelven tartott isteni tisztelet és ének, valamint a szertartásnak magasztos egyszerüsége nagy hatással volt lelkületére, elannyira, hogy mikor csak tehette, átjárt oda magyarul imádkozni.
* A fenti szöveget az eredeti formájában idéztuk Dr Borbély István "A RÉGI TOROCKÓ" cimü, 1927-ben kiadott könyvéböl, megtartva annak az eredeti szószerkezetét, sajátos fogalmazásmodját és irodalmi értékét. A fotókat készítették: Varga-Szia Andrea és Délczeg András.
De nemcsak maga ment, hanem minden vasárnap egy-egy más torockóit vitt magával, kikre mind nagy hatással volt a megértett és átérzett isteni tisztelet. Át kezdték látni, hogy az ö érthetetlen, misztikus szertartásaik az érzékre igen, de nem a lélekre hatnak; át azt, hogy Istent imádni mennyivel emelkedettebb, mint a gépies cifra ceremóniák látványos szemlélete. S egy szép napon a bányákhoz gyülve egész városul elhatározták, hogy áttérnek az unitárius hitre. Rögtön papot kértek magoknak, kinek megérkeztével a páternek szépen vale-t mondottak."
E szép történetet évszázadokon át a szájhagyomány örizte meg. Onnan került az az Egyháztörténetbe.
Abban nincsen semmi kétség, hogy a papkeresés és a paphivás szó szerint így történt. A reformáció idején így vagy hasonlóképen tértek át egyesek, meg községek az új hitre. A hagyomány tehát egészen megfelelhet a valóságnak."
E szép történetet évszázadokon át a szájhagyomány örizte meg. Onnan került az az Egyháztörténetbe.
Abban nincsen semmi kétség, hogy a papkeresés és a paphivás szó szerint így történt. A reformáció idején így vagy hasonlóképen tértek át egyesek, meg községek az új hitre. A hagyomány tehát egészen megfelelhet a valóságnak."
idézet:*
